A bíró odamegy, és azt mondja, hogy te nem játszhatsz tovább. Ezt „piros lapnak” hívják, mert piros lapot mutat fel a bíró annak, akire megharagszik. Arra gondoltam, hogy egy piros lap biztosan nem elég büntetés annak, aki ezt tette velem…
De amikor felkászálódtam és körülnéztem, senki oda se bagózott rám. A bíró nem mutatta fel a piros lapot, sőt még a sárgát sem. Még csak szabadrúgást sem ítélt. És egyik csapattársamat sem érdekelte, hogy megsérültem-e vagy sem. Mindenki úgy szaladgált tovább, mintha mi sem történt volna.
Mikor volt egy kis szünet a játékban, azt mondtam Monsieur Flamininak:
- Látta?
- Mit?
- Ami akkor történt, amikor nekem passzolta a labdát.
- Igen. Elvesztetted. Leszereltek.
- Mi az, hogy elvesztettem? Valaki odajött, beledöngölt a földbe, és elvette tőlem a labdát.
- Azt ütközésnek hívják, Stefan. Hozzá kell szoknod.
Hát ilyen felnőttnek lenni, gondoltam. Az emberek egyszerűen csak leüthetnek, amikor a kedvük tartja, és senki nem szól semmit…
És volt még valami, amit észrevettem. Monsieur Blanc volt a kapitányunk és a legjobb játékosunk, de nem csinált semmit. Mindig messze volt, és csak állt csípőre tett kézzel. Nem értettem a dolgot. Huszonhat éves volt, magas, edzett férfi, és megelégedett azzal, hogy nézze, hogyan gürcölnek a többiek. Tökre értelmetlen volt.
Látta, hogy őt nézem.
- Van valami mondanivalód, Stefan?
- Nem, nem, semmi – feleltem.
- Javasolnál valamilyen taktikai változtatást?
Mindenki nevetett ezen a viccen, és ettől dühös lettem.
- Igen – mondtam.
…
- Nem a kicsi ember miatt kell aggódnunk, aki az összes gólt rúgja – mondtam.
- Hanem a szélember miatt.
- Szélember? Ki az a szélember?
Átnéztem a másik térfélre, ahol a San Marinó-i játékosok álltak körben, nevetgélve, beszélgetve. – Az ott – mutattam. – Aki épp most iszik.
- Miért szélember?
- Mert a pálya szélén játszik, és úgy fut, mint a szél.
- Azt szélsőnek hívják – mondta Monsieur Blanc, mintha én hülye lennék. – Mi van vele?
- Mindig ő adja le a labdát a góllövőnek. Nélküle a góllövő semmit se tudna csinálni.
Monsieur Garde bólintott.
- Stefannak igaza van. Mindig elfut mellettem, és sehogy se tudom megállítani. Segítségre van szükségem.
Monsieur Blanc fancsali képet vágott. Azt hitte, valami hülyeséget fogok mondani, és ehelyett észrevettem valamit, amit ő nem.
- Még valami, Stefan? Ha már egyszer ilyen szakértő vagy?
- Nem vagyok szakértő. – mondtam. – Csak észrevettem pár dolgot.
- Ó, igen? Akkor meséld el nekünk, hogy még mit vettél észre.
Megvontam a vállam.
– Oké. Nem akarok udvariatlan lenni, de… maga mit csinál? Mármint mi a feladata a csapatban?
- Én vagyok a csatár. Az azt jelenti, hogy az én feladatom a góllövés.
- De hát soha nem fogunk gólt lőni – mondtam. – Soha nincs nálunk a labda, és soha nem jutunk el a kapujukhoz.
Ezúttal már többen is bólogattak, és láttam, hogy Flamini mosolyog magában.
- De ha akar valami hasznosat is csinálni, lefoghatná a langalétát.
- Miféle langalétát?
- Aki a védelmük közepén játszik. Mindig ő adja a labdát a szélembernek. Mindig. Úgyhogy ha maga, nem is tudom, elállná az útját vagy valami… akkor nehezebb dolguk lenne.
(Nick HORNBY: Kis ország. In Cicikrisztus)
