KEDVENC IDÉZETEK

A bíró odamegy, és azt mondja, hogy te nem játszhatsz tovább. Ezt „piros lapnak” hívják, mert piros lapot mutat fel a bíró annak, akire megharagszik. Arra gondoltam, hogy egy piros lap biztosan nem elég büntetés annak, aki ezt tette velem…

De amikor felkászálódtam és körülnéztem, senki oda se bagózott rám. A bíró nem mutatta fel a piros lapot, sőt még a sárgát sem. Még csak szabadrúgást sem ítélt. És egyik csapattársamat sem érdekelte, hogy megsérültem-e vagy sem. Mindenki úgy szaladgált tovább, mintha mi sem történt volna.

Mikor volt egy kis szünet a játékban, azt mondtam Monsieur Flamininak:

- Látta?

- Mit?

- Ami akkor történt, amikor nekem passzolta a labdát.

- Igen. Elvesztetted. Leszereltek.

- Mi az, hogy elvesztettem? Valaki odajött, beledöngölt a földbe, és elvette tőlem a labdát.

- Azt ütközésnek hívják, Stefan. Hozzá kell szoknod.

Hát ilyen felnőttnek lenni, gondoltam. Az emberek egyszerűen csak leüthetnek, amikor a kedvük tartja, és senki nem szól semmit…

 

És volt még valami, amit észrevettem. Monsieur Blanc volt a kapitányunk és a legjobb játékosunk, de nem csinált semmit. Mindig messze volt, és csak állt csípőre tett kézzel. Nem értettem a dolgot. Huszonhat éves volt, magas, edzett férfi, és megelégedett azzal, hogy nézze, hogyan gürcölnek a többiek. Tökre értelmetlen volt.

Látta, hogy őt nézem.

- Van valami mondanivalód, Stefan?

- Nem, nem, semmi – feleltem.

- Javasolnál valamilyen taktikai változtatást?

Mindenki nevetett ezen a viccen, és ettől dühös lettem.

- Igen – mondtam.

- Nem a kicsi ember miatt kell aggódnunk, aki az összes gólt rúgja – mondtam.

- Hanem a szélember miatt.

- Szélember? Ki az a szélember?

Átnéztem a másik térfélre, ahol a San Marinó-i játékosok álltak körben, nevetgélve, beszélgetve. – Az ott – mutattam. – Aki épp most iszik.

- Miért szélember?

- Mert a pálya szélén játszik, és úgy fut, mint a szél.

- Azt szélsőnek hívják – mondta Monsieur Blanc, mintha én hülye lennék. – Mi van vele?

- Mindig ő adja le a labdát a góllövőnek. Nélküle a góllövő semmit se tudna csinálni.

Monsieur Garde bólintott.

- Stefannak igaza van. Mindig elfut mellettem, és sehogy se tudom megállítani. Segítségre van szükségem.

Monsieur Blanc fancsali képet vágott. Azt hitte, valami hülyeséget fogok mondani, és ehelyett észrevettem valamit, amit ő nem.

- Még valami, Stefan? Ha már egyszer ilyen szakértő vagy?

- Nem vagyok szakértő. – mondtam. – Csak észrevettem pár dolgot.

- Ó, igen? Akkor meséld el nekünk, hogy még mit vettél észre.

Megvontam a vállam.

– Oké. Nem akarok udvariatlan lenni, de… maga mit csinál? Mármint mi a feladata a csapatban?

- Én vagyok a csatár. Az azt jelenti, hogy az én feladatom a góllövés.

- De hát soha nem fogunk gólt lőni – mondtam. – Soha nincs nálunk a labda, és soha nem jutunk el a kapujukhoz.

Ezúttal már többen is bólogattak, és láttam, hogy Flamini mosolyog magában.

- De ha akar valami hasznosat is csinálni, lefoghatná a langalétát.

- Miféle langalétát?

- Aki a védelmük közepén játszik. Mindig ő adja a labdát a szélembernek. Mindig. Úgyhogy ha maga, nem is tudom, elállná az útját vagy valami… akkor nehezebb dolguk lenne.

 

(Nick HORNBY: Kis ország. In Cicikrisztus)